Egészségtelen percepció
Az előző posztban arról írtunk, mennyire másképp értékeli az egészségügy az egészségügyi találkozásokat, mint teszi azt egy páciens. Most azt részletezzük, hogyan alakul ki az emberekben az egészségüggyel kapcsolatos vélemény.
Ennek érdekében játszunk egy játékot.
Gondoljunk az egészségügyre, és gyorsan írjuk le az első pár szót vagy gondolatot, ami eszünkbe jutott.
Nézzük meg, mit írtunk, és próbáljuk kitalálni, milyen élmény hatására írtuk, amit írtunk. Legutóbbi kórházi tapasztalatunk? Neten olvasott vélemény: egy politikusi kórházlátogatás?
Ezt követően tegyünk egy kísérletet annak azonosítására, mikor hallottunk valakit (ismerőst, rokont) konkrét helyzetről közvetlenül beszámolni – és mi volt e beszámoló tartalma.
Végül pedig: emlékezzünk vissza, mi magunk mikor voltunk utoljára egészségügyi intézményben, mi történt ott velünk, és mennyiben felel ez meg előzetes képünknek.
Ne féljünk attól, ha ellentmondásokat találunk. Sőt: e poszt lényege részben annak bemutatása, hogy percepciónk az egészségügyről sokkal torzabb, mint gondolnánk. (Kommentben, üzenetben írjátok meg a játék eredményét.)
Ha statisztikailag jól viselkedtünk, válaszaink nagyjából az alábbiak szerint alakulnak.
Az egészségüggyel kapcsolatos véleményünk diffúz, főleg a médiából vagy közvetett élményekből származik és igazodik a közhangulathoz, ami ma Magyarországon jellemzően negatív. Ha példa is szerepel benne, az sokszor valamilyen horrortörténet a közösségi médiából, valamelyik politikus kórházlátogatása pártpolitikai szemüvegünkön át értékelve, vagy tudni vélt, közvetett igazság. Tágabb ismerősi körben valószínű, közeliben nem valószínű, hogy valakinek friss személyes élménye legyen. Ha mégis, az leggyakrabban gyermek születéséhez kapcsolódik. Az ismerősi kör egészségüggyel kapcsolatos élménye pozitívabb lehet, mint az általános képünk. Mi magunk régen voltunk egészségügyi intézményben, és akkor is jellemzően kisebb problémával.
A fenti játék lényege annak belátása, hogy
az egészségüggyel kapcsolatos képünk a legritkább esetben alapul személyes tapasztalaton.
Ahhoz képest, mennyire fontos ez a terület, ismereteink, élményeink jellemzően közvetett, sokszor ellenőrizhetetlen és a szenzáció felé hajló epizódok alapján jöttek létre. Ha összevetjük az egészségügyet más nagy rendszerekkel, a különbség szembeötlő lesz. Az oktatási rendszerben mindannyian eltöltöttünk több mint egy évtizedet, és a gyermekes családok élményei ezt követően is napi szintűek. Ugyancsak közvetlenek a munkával kapcsolatos benyomásaink, ahogyan az infláció, a forint vásárlóértéke, vagy éppen a rezsi kérdése is közvetlen tapasztalaton alapulnak. Az egészségügyi rendszer nem ilyen; élményeink nem napi szintűek (messzire vezetne annak elemzése, vajon összefügg-e ez azzal, hogy pont e területen láttunk komoly forráskivonást az utóbbi évtizedben).
Persze sok szakpolitikáról, érintettség híján, szintén nincs közvetlen élményünk. A lakásvásárlási támogatások, a bérleti díj szabályozások nem feltétlenül érdekelnek minket, ha saját lakásunkban lakunk. Ha nem Budapesten élünk, a BKV problémái kevéssé foglalkoztatnak minket, ha pedig alapvetően autóval közlekedünk, talán a vasút helyzete sem lesz olyan fontos. Ám ezek mind olyan szakpolitikák, amelyeknél figyelmünk hiánya tudatos döntésünk eredménye, és abból adódik, hogy nem érezzük érintettnek magunkat a területen. Ha ez megváltozik, ha eladjuk az autót, Budapestre költözünk vagy éppen lakásvásárlásra készülünk, elkezdünk figyelni az adott szakpolitikai területre.
Az egészségügyre nem így tekintünk. Az egészségügy mindig fontos számunkra, hiszen tudjuk, betegség bármikor jöhet; az egészségügyi rendszerre bármikor, akár hirtelen szükségünk lehet. Az egészségügy mindannyiunkat érdekli, egyikünk sem gondolja, hogy azért, mert nem volt személyes tapasztalatunk a rendszerrel, az a következőkben sem lesz. Éppen ezért az egészségügyre mindig figyelünk, akkor is, amikor nincs közvetlen élményünk.
Az állami egészségügyi rendszer pedig, e tényt fel nem ismerve, a rendszerváltás óta semmilyen tudatos erőfeszítést nem tett arra, hogy a vele kapcsolatos kép kialakítását befolyásolni próbálja.
Sőt: a probléma még csak fel sem szokott merülni az egészségüggyel kapcsolatos diskurzusokban. Az állami egészségügy a mai napig a jó bornak nem kell cégér állapotában van: legjobb szakmai teljesítményét nyújtja és nem foglalkozik azzal, mit gondolnak róla. Ami oda vezet, hogy az egészségügy saját megítélése kapcsán teljesen kiszolgáltatott: a vele kapcsolatos vitákat alig tudja befolyásolni, szakmai teljesítménye pedig hiába lesz kiváló, az egy adott időszakban csak keveseket érint, szemben a többséggel, akinek véleménye befolyásolja az egészségüggyel kapcsolatos percepciónkat.
Márpedig az egészségüggyel kapcsolatos percepció számít. Nem kitérve itt a politikai kérdésekre, csak a legegyszerűbb példát hadd említsük: ha az embereknek rossz a véleménye az egészségügyről, sokkal többen lesznek, akik indokolt esetben sem mennek orvoshoz. Ez pedig azt jelenti, hogy sokkal kevésbé mennek el szűrésekre, vagy éppen később hagyják abba az öngyógyítást és fordulnak végül rosszabb állapotban orvoshoz. E magatartások pedig mind csökkentik a gyógyulás esélyét, ráadásul drágábbá is teszik a kezeléseket.
Vagyis, a percepció nem valami úri huncutság, hanem a gyógyítást is befolyásoló, alapvetően fontos tényező, aminek felismerése és kezelése érdemi pozitív következményekkel járhatna.
(Nem ennek a bejegyzésnek e témája, ezért itt csak megjegyezzük: a magánegészségügy e kommunikációt igenis folytatja, hatalmasra nyitva az ollót a magánegészségügy és az állami egészségügy percepciója között.)
Vagyis összefoglalva két bejegyzésünket: az egészségügyi rendszer nem tudja, mit jelent valakinek az egészségüggyel találkozni, és nem törekszik arra, hogy a vele kapcsolatos percepciót megváltoztassa.
És ez még nem minden…